Szülésem történetét szeretném megosztani veletek most. Betöltöttük a 40. hetet és nem történt semmi. Nagyon vártam, már a 38. héttől, hogy induljon meg, legyen valami. Mondták, hogy nagy baba lesz, de bíztam benne, bíztam magamban és a testemben annyira, hogy azt gondoltam, meg tudom csinálni. Menni fog természetes úton. Az orvosom is ennek pártján volt, azt mondta, mindent megteszünk, hogy sikerüljön. 41. hét előtt egy nappal befeküdtem a kórházba szülésindításra. Megkaptam a ballont, ami kb. 20 óra után esett le magától. Megvizsgáltak, minden jel arra utalt, hogy eddig jól állunk, sikerülni fog. Elmentem zuhanyozni stb, és, amint megérkezett az orvosom és megvizsgált, mentünk is a szülőszobára. Megkaptam az oxitocin infúziót, és hívhattam is a férjem. Ez nagyon jó volt, nagyon vártam, hogy odaérjen és együtt megcsináljuk.
Először csak gyenge fájásaim lettek. Majd mikor megérkezett a férjem, hirtelen nagyon erős 2-3 perces fájásaim kezdtek szaporodni. Volt köztük 1 perces is. Próbáltuk mérni, hogy melyik meddig tart, de a fájdalom olyan intenzív volt, hogy nem mindig tudtam jelezni mikor kezdődik és meddig tart. Egyezményes jelünk végül az lett, ha becsukom a szemem akkor kezdődik, ha kinyitom akkor elmúlt. Így mértük, kb. fél 9-től. Óránként jött az orvosom megnézni, mi a helyzet. De sajnos nem haladtunk úgy, ahogy kellett volna. Volt burokrepesztés is, utána sem.
Végül 11-kor azt mondta az orvosom, hogy, ha délig nem haladunk úgy, ahogy kellene, császármetszés lesz. Fél 12-kor annyira kimerültem, hogy csak vártam a császárt. Őszinte leszek, akkor már egyáltalán nem akartam természetes úton szülni. Akkor már csak azt vártam, hogy vége legyen, és megszülessen a kisbabánk. Várni kellett a műtőre, mert éppen foglalt volt. Délben megállapítottuk, hogy nem várhatunk tovább, már a pici sem érezte jól bent magát. Ekkor megbeszéltük, mehet a sürgősségi császár.
Előkészítettek, ahogy azt kell ilyenkor. Közben még a migrénem is kijött, amit mondtam is rögtön ott mindenkinek, nehogy baj legyen belőle. Átsétáltam a szülésznővel a műtőbe, a férjem itt már nem jöhetett velünk. Megkaptam a gerincérzéstelenítést. Megkönnyebbültem azonnal. Nem sokkal ezután elkezdték a műtétet. Mikor felsírt a kis Nyunyó az csodálatos érzés volt. Kicsit megpuszilgattam, majd elvitték a szokásos vizsgálatokra, végül Apához.
Ezután befejezték a műtétet, én mámorban voltam, és kicsit rosszul is. Mikor végeztünk kitoltak egy terembe, viszont látták, hogy gond van, nem állt el a vérzés. A méhem nem kezdett el magától összehúzódni, sok vért veszítettem. Míg elállították a vérzést, végig velem volt az orvosom illetve szülésznők. Picit a férjem is láttam messziről, mutattam neki, hogy minden oké, ne aggódjon. Persze nem volt oké, de nem akartam, hogy bepánikoljon. Eközben megbeszéltük orvosommal, hogy vérre lesz szükségem. Természetesen beleegyeztem, hiszen jobban szerettem volna lenni. Közben nagyon féltem. A vérnyomásom nem tudták mérni rendesen, és az infúziót a másik karomba is nagyon nehézkesen tudták csak beadni. Végül megkaptam a vért, jobban lettem, és a férjem bejöhetett hozzám. Itt még poénkodtunk is. Emlékszem mondta nekem, hogy nem kell ám ennyit vérezni. Én meg mondtam neki: hogy áh, én azt hittem kell, bocsi. :D
Itt őriztek engem egy ideig, majd átvittek a császáros megfigyelőbe.
Folytatása következik...
Egy bipoláris anya
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
