Tegnap volt egy órám, amíg a picire vigyáztak, és elmehettem a városba. Tényleg csak egy órácska volt, de annyit jelentett nekem. Vettem egy-két ruhát, ami most is rám jön, hiszen a hasam még nem ment le teljesen, nyilván. Meg azért híztam is valamennyit. Amit egyáltalán nem bánok, mindig soványkának tartottam magam, megnyugtat, ha van rajtam egy kis "felesleg". 4 hét telt el a szülés óta, de már azt érzem, hogy szinte teljesen formába lendültem. A hegem már nem fáj (császármetszéssel szültem), kezdem visszanyerni a testem felett az uralmat. És ez hülyén hangozhat, de annak, aki egész 2020-ban várandós volt, ez hatalmas dolog. Végre ehetek tükörtojást lágyan, ahogy szeretem. Ehetek camembert sajtot. Alig várom, hogy sportolhassak is valamit, a 6 hetet természetesen meg kell várni, de olyan jó lesz.
Ettem egy szendvicset, ittam egy kv-t, vettem pár ruhát, és úgy jöttem haza, mint akit kicseréltek. Kicsit bűntudatom volt, hogy elmegyek, de azt gondolom, ennyi még egy friss anyukának is jár. Hiszen egész nap kettesben a babával csodálatos dolog, de valahol nehéz is. Mindenki kimehet, mindenki dolgozik körülöttem. Felnőtt emberekkel találkoznak, jól érzik magukat. Kicsit nekem is hiányzik a nyüzsgés. Szerencsére a férjem ebben is támogat, és amikor tud, és nem túl fáradt ő foglalkozik a picivel. Ő is besegít a házimunkába, sőt nagy részét el is végzi helyettem. Csodálatos férj, csodálatos apa. Köszönöm!
Egy bipoláris anya
Kép forrása: https://anyaido.wordpress.com/2015/07/30/nem-minden-anyaido-ami/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
