Egy bipoláris anyuka feljegyzései

kép: Pinterest

93-ban születtem Mátészalkán. Anyu szerint nehéz szülés volt, bátyám ugyanis 10 évvel korábban született nálam. Az órát pontosan nem tudom, vagy éjfélkor, vagy délben. Mindig más infót kapok, ha erről kérdezek

Egykeként nem emlékszem rá, milyen is volt igazán. Egykét emlék az óvodából, de semmi extra.

98-ban született a tesóm, onnantól vannak komolyabb emlékeim, gondolom kiszámoltátok, 5 éves voltam. Mikor ő született apuval voltam otthon. Ő ekkor már alkoholista lehetett, ugyanis nem emlékszem rá, hogy józan lett volna a kórházban, mikor anyut és hugit meglátogattuk. Emlékszem, sokáig nem jöhettek haza, mert tesó besárgult meg ilyenek. A folyosón még egy százast is hozzávágott apu anyuhoz, miközben ő tolószékben ült a kicsivel a karján. Amúgy megvoltunk otthon, arról nincs negatív emlékem. Se pozitív. Semmilyen.

Aztán a következő emlékem, mikor kivették a mandulám. Ekkor apu volt benn velem a kórházban, húgom kicsi volt még. Ez pozitív emlék, apu mindent megtett, hogy kibírhatóbbak legyenek a kórházi napok. Meg maga a műtét. Ő fogta a fejem, miközben csinálták. Durva emlék, megvan még a nagy tű is amivel jöttek felém, én meg csak tartsam nagyra a szám. Lábadozás is megvolt, folyton leittam az amerikás pólóm, azóta is rajta van a szirup nyoma. Haza se úgy mentem, ahogy apu szerette volna, de itt is engedett nekem. Richtig nem akartam beszállni egy ismerősünk autójába, inkább buszoztunk.

Aztán a következő emlékeim már csak a kiabálások, ajtócsapkodás, elégedetlenkedés. Apu elkezdett újra Pesten dolgozni. Kéthetente jött haza. Mikor nem volt otthon, akkor megvoltunk, mikor otthon volt állt a bál. Sokszor szerettem volna máshol élni, mással, másokkal csak ne velük. Volt, hogy rettegtem, mikor apu kizárta anyut a házból télen, egy kabát meg minden nélkül. Talán én dobtam ki neki kabátot sutyiban, nem is tudom.

Aztán eljött a nap, 5.-es voltam, mikor anyu elhatározta, hogy elköltözünk otthonról. Keresztanyám segített, meg anyu rokonai. El kellett köszönnöm az összes barátomtól, ismerősömtől, otthonomtól. Engem ez már akkor nagyon megviselt 11 éves gyerekként. Húgom kevesebbet fogott fel a dologból, hisz még ovis volt. Jó neki, ebből a szempontból. Nem kellett iskolát váltania. Nem kellett otthagynia a néptánccsoportot, amiben annyit küzdött, hogy elérjen valahová.

Aztán megvolt a költözés. Keresztanyámhoz költöztünk. Új iskola, új gyerekek, új néptánccsoport. Sőt hangszert is elkezdtem tanulni. Klarinét..

De nem volt az igazi, anyuék nem jöttek ki jól. Apuval a láthatás meg borzasztó volt. Egyszer beültette húgomat a kocsiba, hogy elviszi. Meg zörgetett a redőnyön, hogy had jöjjön be a gyerekeihez. Holott mi nem akartuk látni őt. Akkor.

Aztán anyuék kibékültek, újabb házba, faluba költöztünk, újabb iskolaváltás, újabb minden, amit meg kellett szokni. 12 voltam, az 5.-et még befejeztem az előző sulimban, mert szinte szomszédos falu volt, át tudtam járni nagy nehezen. Aztán a hatodikat már új iskolában kezdtem. Itt már nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Az osztályba nem is sikerült, hiába voltam 4,5-ös tanuló, ez azon nem segített. A nálam fiatalabbakkal viszont nagyon jól tudtam kapcsolódni. Azóta is a legjobb barátnőm, akivel akkor összebarátkoztunk. Már 18 éve.

Most ugyanis 30 vagyok. Most jutottam el odáig, hogy ezeket le tudjam írni.

Szóval, anyuék újra összejöttek, és kezdődött minden elölről. Újra kéthetente láttuk aput, aminek örültünk mert kéthetente volt csak balhé otthon. Akkor viszont nagyobbak, mint valaha. Vagy mi lettünk nagyobbak csak.

Volt egy húsvét, mikor aput rendőr vitte el, mert nem talált otthon ennivalót. Az üres kovászos uborkásüveget vágta földhöz.

2016-ig bírtam ezt otthon, egészen 22 éves koromig. Eddig éltem velük, mert nem volt más választásom. Ami elfogadható lett volna. Ekkor viszont koliba költöztem a barátommal, és megszabadultam az állandó rettegéstől. Csak az állandótól, mert azért a rettegés és félelem sokszor elkísér még most is. Főleg velük kapcsolatban.

Ők még nem váltak el hivatalosan a mai napig. 2024 van. Na mindegy, ez az ő dolguk. Én tartom a kapcsolatot anyuval is meg apuval is. Ők egymással nem. Rajtam keresztül próbálkoztak egy ideig üzengetni, de azt hamar elfojtottam csírájában.

Egy bipoláris anya